A gyermek és a bárány

Képtalálat a következőre: „bárány”


Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, és nagymama kis kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját, majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai, mint a tavasz kis pirosba öltözött katonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett. Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, bee, és ő inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött, jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott, azt mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás, átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón. Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok, aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint zokogva a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér szirmokkal hintette be kicsiny testét.

Védd a gyengét

Képtalálat a következőre: „irgalom” 

Nagypapa, régi nyári délutánokon sokszor viszi a gyümölcsösbe. Szelíden hajlik a domb a város fölé, öreg barackfák nyújtóztatják görcsös karjaikat egymás felé, és lenn, vigyázó templomtornyok merengnek az égre. Bogarakat, lepkéket mutat ilyenkor Papó, bodobácsokat, melyek kéreg alá fészkelték be magukat és kimászva onnan lomhán elfekszenek a napon, aranyos futrinkát, amint eső után szárogatja fémes szárnyait. Hernyók és kukacok is laknak a gyümölcsösben, ezeket együtt irtják Papóval. Nincs kegyelem a kártevőknek, emeli görcsös ujját Papó és összeráncolja bozontos, fehér szemöldökét. Amint megjelennek a hernyófészkek kis, tapadós csomói, öregapja lefűrészeli az ágvégeket, amiket aztán összegyűjt és eléget. Szereti nézni, amint a láng elemészti a kis szőrös testeket. Néha a lepkék sem menekülnek. Parányi szárnyuk fellobban, mint apró égő repülő, majd kerengve hullnak alá a tűzbe. Pattognak és sercegnek a hernyók, vonaglásuk néma haláltáncra emlékeztet. Ilyenkor elhomályosodik a látása, feldobog a szíve és neve-nincs jóérzés szorongatja a torkát. Hosszan elréved a halálba merevedett kukacok látványán, szívesen piszkálja a kihűlt hamuban apró szenes golyóvá égett testüket.  Mindig védd a gyengét, tanítja Papó, mikor kis rigó fiókát találnak és otthon nevelgetve, minden reggel friss kukacokkal kínálják kalitkájában. Ő különös izgalommal nyiszitolja kettőbe-háromba a kövér gilisztákat, amiket a kövek alól piszkál ki a madárnak. Néma kínjukat tárgyilagos figyelemmel követi, s ha úgy érzi, eleget szenvedtek, cipője talpával egyszerűen elkeni őket a járda kövén. Amikor a madarat végül szabadon engedik, még sokáig véli hallani, amint reggelente köszönti őket.

 Zénó, az öreg vizsla, sokszor elkíséri őket sétáikon. Pofája fehér a kortól, ízületei szinte recsegnek, de meleg barna szeme úgy könyörög, hogy öregapja csak legyint, úgy sincs neki sok hátra, hadd jöjjön. Ilyenkor Zénó megbolondul, a gyümölcsöshöz vezető úton fontoskodva szimatolja végig a kökénybokrokat, boldogan felugat mély, öblös hangján, amikor sikerül felriasztania a verebeket és egész öreg testén végigfut a farkcsóválás remegése, amikor visszafordulva az úton, bevárja őket ballagásukban. Egyszer vadnyúl fiókát talál Zénó az erdő szélén. Pár napos lehet, kis vak és félig kopasz testét párszor meghengergeti a homokban, és engedelmesen bevárva őket, csak leheveredik mellé. Nyuszika, még él, hajol fölé ő örömmel és kezébe veszi kis testét. Meleg, puha, kicsit nyálas a Zénó féle találkozástól, és ernyedten tűri a simogatását. Vigyük haza, pislog reménykedve Papóra, de az csak némán rázza a fejét. Nem él meg, nagyon kicsi ez még kisfiam, biztosan eldobta az anyja. Ne hagyjuk szenvedni, tanuld meg, sose hagyd szenvedni a halálra szántakat, a gyengéket, szól Papó és előre parancsolja őket Zénóval. Vonakodva adja át a nyuszit nagyapja kérges markába, majd elindulnak ketten a kutyával. Pár lépés után hátra fordul és egyszerre látja és hallja a nyuszi gerincének halk reccsenését és Papó mozdulatát, amint egy bokorba hajítja a kis tetemet. Nem szenved többet, mondja öregapja komoran és lapulevélbe dörzsöli markát.

Később még párszor találkozik az irgalomnak ezzel a fajtájával, törött lábú macskát csap agyon Papó, mikor az hazavánszorog csavargásából, egyszer meg kismalacot vág fejbe, aminek kikezdték hátsó felét a patkányok. Aztán eljön egy reggel, mikor Zénó nem mozdul többé, csak fekszik remegő inakkal a vackán, szeme homályosan elnéz valahová messzire és lábai közül kis patakokban megindul a vizelete. Papó komoran nézi és fejét csóválva hümmög. Most ugye szenved, áll meg ő sarkain billegve és kíváncsian nézi az öregapját. Nem hagyjuk szenvedni, morogja az öreg és kötelet vesz elő. Ugye nézhetem, szólal meg ő fontoskodva és nagyapja szeme csak megáll rajta. Akkor kap ki életében először, a kötél zúg és piros hurkákat csókol pucér lába szárára, majd mielőtt Papó a szobába zárná, még elkapja Zénó különös, szánakozó tekintetét.

Aztán jön a háború és ő hirtelen felnő. Minden megváltozik, eltűnik a ház a hegyen, felgyújtják az oroszok, bombatölcsér lesz a gyümölcsös helyén és Papót is elviszik valahová árkot ásni, de sosem hozzák haza. Az egyetemen summa cum laude-val végez és tanárai benne látják egy feltörekvő, új nemzedék ígéretét. Kitűnő diagnoszta, bólogat gyakorlatán a főorvos és soron kívül javasolja kihelyezését az épülő egyetemi kórházba. Milyen fiatal és milyen jóképű, súgnak össze a nővérkék a háta mögött és rajongva követik utasításait. Frissen vasalt fehér köpenye szárnyait suhogtatva istenként vonul a folyosón és szívesen vállal éjszaki ügyeletet. Doktor úr, kopog be ilyenkor a nővér, jöjjön, kérem, a hármas nagyon szenved. És ő megy. Köpenye suhog, valami névtelen jóérzés szorítja össze a torkát. Most menjen ki, kérem, szól halk hangon a nővérre és az ágy fölé hajol. Ne féljen, nem hagyom szenvedni, simítja végig a beteg kíntól verejtékes homlokát, majd szelíden, de határozott mozdulattal párnát szorít az arcára.
Katalin Szilagyi Perjesi fényképe. 

 Kedves Olvasóim, Barátaim!

Szeretném a figyelmetekbe ajánlani legújabb kötetemet, amit egy kedves ismerősöm, Szántói Krisztián grafikái színesítenek.
Bálint László, az ERDÉLYI MAGYAROKÉRT KÖZHASZNÚ ALAPÍTVÁNY elnöke így ír ajánlójában:
" Beülök az Aranysárkányba, kezemben gyöngyözik a frissen csapolt sör. Puszi úr, a kocsmárosok gyöngye, leül mellém és megelevenedik egy másik világ. Ez kicsit Hrabal, kicsit Kusturica világa, fekete-fehér, de cseppet sem unalmas. Ebben a világban benne van minden, ami nagyváradi, ami erdélyi és ami kelet-európai. A humorunk, az abszurditásaink, az esendőségeink és a szárnyaink is."
A kötet megvásárolható nálam 2000 forintért (OTP 11773353 01504538), illetve postázom 290 forintért Magyarországon, 2300 forintért Romániába.