Soha
nem volt még ilyen boldog
1.A Feleség
Egy
boldog nap. A születésnapja. A majdnem ötvenedik. Hétszer hét esztendő, ez
nagyon is misztikus szám. Váltó. De mire váltani, nevetett, mikor számmisztikus
barátnéja megölelgette. Reggel is már úgy érezte, ennél csodálatosabb napja nem
is lehet. Más volt minden, mint egyébként. A kávé édesebb, és pirítóst evett
hozzá és utána őszibarackot. Friss volt és zamatos, a szomszéd nénitől kapta.
Édes leve csorgott a karján. Úgy érezte, ma minden őt dajkálja. A nap és a
szelíd, fátylas felhők az égen. És a szél meg a madarak. A macskái és az öreg
kutyája. Reggeli után elégedetten hátradőlt és lehunyt szemmel élvezte a
fény-árnyék játékot, ahogy a diófa leveleinek árnyéka motoz az arcán.
Teljes
volt az élete. A férje szerette, még ha voltak is az utolsó hónapokban apróbb
ellentétek közöttük, mostanra szépen elsimult minden. Reggel csókkal
ébresztette és simogatással és délután csodás vörös rózsákkal köszöntötte. A
csókja, karjának ismerős, boldogító ölelése maga volt a biztonság. Milyen
szerencsés vagyok, merengett, gyönyörű család, három szerető gyermek, aztán pár
napja élete nagy ajándéka, egy pirinyó kislány. Az első unoka. Míg elnézték a
férjével és összekapcsolódott felette a kezük, arra gondolt, mostanra érett be
igazán szerelmük gyümölcse. Kiteljesedett közös sorsuk szép, terebélyes fája.
Új, friss hajtás és lombosodik szépen az a fa.
Reggeli
után kényelmesen nekilátott és mire késő délután megérkeztek az első vendégek a
születésnapi kerti mulatságra, már készen állt minden. Bográcsos rotyogott a
diófa alatt, saláták pihentek a hűtőben, és mire az asztalt terítette, kis
virágokat szórva szét a terítéken, eltelt a szíve forró hálával a mindenható
felé.
És
érkeztek sorban, a szerettei. A szülei, nagy betegségből lábadozó apja, az
aggodalomba belefogyó, de lassan magára találó édesanyja. És sorban a
gyerekeik, a pöttöm, alvó tündérkislány. Áradt a szeretet, melegített az
ölelés, a legszebb ajándékok. Fürdés után kedvtelve nézegette magát a
fürdőszoba tükrében. Ráncai szép sugarakban keretezték a szemeit, mert sokat
mosolyog, bőre sem csúnyult. Tulajdonképpen megrekedt huszonegynél, mikor a
férjét megismerte, gondolta, míg a férje mohón magához rántotta.
Köszönöm,
uram, nyújtózott el szerelemittasan az ölelés után és hálát adott istennek a
létezésért.
Soha nem
volt még ilyen boldog.
2.A Szerető
Mikor
romlott el. Ezen próbált gondolkodni. Voltak jelek, persze. De azt hitte, csak
átmeneti működési zavar a házasságukban. Voltaképpen egyikük sem követett el
semmit. Valami kihűlt, megváltozott. Az ölelések néha unalomba fulladtak,
veszekedés ugyan nem volt, de talán jobb lett volna. Minden nap egy kicsivel
távolabb kerültek egymástól. Csak egy kicsivel. Pont annyival, hogy a legnagyobb
lányuk orvossá avatására már külön mentek. Na, jó, együtt álltak, meg együtt
fogadták a gratulációkat, de miután mindenki ölelkezett és megvolt a közös
fotózkodás, a büszke apa, a szótlan férj, egy szó nélkül lelépett. Ő ott maradt
a három lányával a büszkeségtől ragyogó rokonok gyűrűjében és próbálta
kitalálni, ez most mi a fenét jelenthet. Semmi jót. Ezt hamarosan
megtapasztalta.
A mindig
elfoglalt egyetemi oktató apa, mellesleg férj is, lassan kilépett férji
funkciójából. Ez a házasság elfáradt, lássuk be, mondta bátran felesége szemébe
tekintve és sietősen igazgatta nyakkendőjét. Elfáradt, suttogta az asszony, és
újrasminkelte a szemét reggeli indulás előtt. Kormányhivatalba indult,
dolgozni, és ilyen árnyékos szemekkel csak nem mehet a gondosan sminkelt
kollégák közé.
És
elindult a bomlás. Először csak késett, aztán nem jött haza, csak egy éjszakát
maradt ki. Megbeszélés volt, kicsit elhúzódott, ölelte a kisebbik lányát,
amiért az morcosan kérte számon, merre járt. Egyre több lett a megbeszélés, a
be nem kalkulált programok, a hirtelen jött vendégprofesszorok, akikkel menni
kell. Etetni-itatni, várost nézni, előadást szervezni. Később már nem alázta az
asszonyt magyarázkodással. Majd jövök, üzente, később már annyit sem.
Én nem
hiszek a mediációban, de ha te akarod, vont vállat és hátradőlt a belvárosi
ügyvédi iroda kényelmes székében. Huszonnégy évet éltek le együtt. Csak
érdekházasság volt, bizonygatta könnyesen az asszony, és tényleg.
Állampolgárságot akart, lett belőle három gyerek meg huszonnégy év. Csöndben
váltak, amilyen csöndben házasodtak az elején. És az asszony megfogadta, nem
gyászol semmit. Csak elveszi, ami jár neki. Ha úgy alakul.
És két év
telt csak el, mikor pár napja meglátta. A régit, az igazit, akibe olyan
hóttszerelmes volt tizenhét évesen, hogy mikor szétmentek, verseket írt neki.
És meghalt volna érte, akkor. Most meg szembe jött vele, itt egy áruház
parkolójában. Hóna alatt csokor vörös rózsa. És még mindig vonzó volt. És még
mindig lángot lobbantott benne. Férj volt, háromszoros apa és pár napja boldog
nagypapa. Ő meg elvált asszony. Nézték egymást, kigyulladt, mámoros szemmel.
Ölelés, puszi. Hirtelen mindkettőjüket elöntötte a másik rég elfeledett illata.
Régen volt, úristen, mennyire szerettelek, lehelte a nő, míg megsimította a
karját. A férfi titokban behúzta a pocakját. Ott helyben telefonszámot
cseréltek. Körülöttük közömbös vásárlók, számukra egy másik univerzum. És este, a férfi már hívta is. Suttogva
beszéltek, kuncogva, mint régen. És az asszony kigyúlt arccal ölelte a
párnáját.
Soha nem
volt még ilyen boldog.
3.A Férj
Ez jár
nekem, mondta a férfi pár nap múlva a tükörképének, míg a nyakkendőjét
igazgatta. Régi, kéjes öröm járta át, mikor a nemrég megtalált régi-új kedvesre
gondolt. Mint egy gyönyörű ajándéka a sorsnak. Próbálta felidézni, régen milyen
íze volt a csókjának. Persze, akkor még ártatlan lány volt, bizsergett gerincén
az izgalom. Biztosan sportol, vékony és izgató, mint lány korában. A haja sem
sokat változott, a szeme nagyobb lett és mélyebb. És a szája, az ajka ilyen
keskeny volt mindig? Hogy nézte ott a parkolóban, milyen pirosak lettek
mindketten, ahogy elfogódásukkal küszködve csak bámulták egymást mohón. Mi lett
volna, ha, simogatta szórakozottan a haját és elképzelte magukat. A be nem
teljesedett szerelmüket. Szinte ki kellett szakítsa magát a felesége
bűvköréből.
Zavart
érzett. Nem gondolt idegen nőre, mióta felesége volt. Persze megnézett másokat,
de a csábítás gondolata nem ért el hozzá. Szerette a feleségét. Vagy inkább
megszokta. Ott a családja. Elképzelte a fia arcát, ha megtudná… Ráadásul
nagypapa, pár hetes az unokája. Na és, rántott dacosan a vállán s megigazgatta
őszülő halántékét. Fickósnak érezte magát és fiatalnak. Kicsit szánakozva
gondolt felesége minden jól ismert mozdulatára. Szó se róla, jól tartja magát,
de legalább tíz éve festi a haját, reggel, ébredés után mindig van egy kis
odaszáradt nyálcsík a szája sarkában és mostanában horkolni kezdett. És olyan
ismerős minden szava és cselekedete, olyan átkozottul ismerős, hogy majdnem
unalmas. A rajongása, ahogy ránéz, ahogy a gondolatát is tudja. Ki kell majd
találni valamit, gondolta szórakozottan, meg kell tanulni hazudni. És legyőzni
a bűntudatot.
Pár
napja, mikor az asszonya betöltötte a negyvenkilencet és ő pont aznap
összefutott a régi szerelemmel, megfordult vele a világ. A virágüzletből jött,
hóna alatt a csokor vörös rózsa az asszonynak. Kicsit zavarban volt.
Megdöbbentette, hogy őrá még így lehet nézni. Fontosnak érezte magát és
izgatottnak. Mindent tudni akartak egymásról a régivel. Gyors, mohó szavakkal
beszéltek, mintha nem az első, véletlen találkozásuk lett volna, és már
rosszban járnának. A nő beszéd közben megérintette a karját és őt teljesen
felajzotta az illata. Kis elektromos szikrák pattogtak közöttük. Számot cseréltek,
és este, míg a felesége fürdött, már fel is hívta. Másnap is hívja, mondta a
nőnek és mire a felesége mellé bújt, soha nem érzett izgalommal ölelte át. Az
újra gondolt. A régit ölelte.
Soha nem
volt még ilyen boldog.
Minden
megváltozott
1. 1. .A Szerető
Innen
szép nyerni, gondoltam, míg a fodrász a hajamat szárította. Mióta véletlenül
összefutottunk ott az áruház előtt, eléggé felgyorsultak az események. Kicsit
sután festett a
rózsacsokorral
a hóna alatt, olyan tipikus mintaférjvisziarózsátafeleségének. Aranyos volt,
sebezhető, de egyben férfias. Miután számot cseréltünk nem gondoltam volna,
hogy felhív, de már este csörgött. Éreztem a hangján, hogy nem beszélhet
hangosan, bizalmasan suttogtunk, kicsit röhögcséltünk is, mint régen. Hamar
visszaállt közöttünk az a régi hang, mikor én tizenhét voltam, ő meg húsz. Ezen
csodálkoztam is, mert azóta annyi minden megváltozott, de ezek szerint van az
ember lányában egy szerelemfaktor vagy mi, ami rögtön aktivizálódik, ha a régi
kedves feltűnik. És minden megy tovább. Eltűnik az a majdnem harminc esztendő,
el a csalódások, a család, a veszteségek és az örömök. Új színt kap minden.
Éppen ez olyan borzongató benne, hogy új, de mégis olyan meghitten ismerős. Nem
kellett sok, hogy felidézzem, mennyire szerettem a hangját, a kezét, azt, hogy
milyen okos és komoly, de játékos az ölelésben. Mit tudtam én még akkor az
ölelésről? Amit tanított nekem, és a
gondolatba
is beleborzongtam, mit tudnánk nyújtani egymásnak most, két felnőtt szerelmes
ember. Mert a szerelem nem múlt el, ezt rögtön láttam a szemében. Bármi történt
is vele vagy a házasságával, most támadt egy rés a pajzson. És én ki is
használtam.
Semmiségekről
beszélgettünk másnap délelőtt, volt mit bepótolni. Színleg a munkanélküli
lányának keresett megoldást, azért hívott, mondtam, majd utánanézek a
lehetőségeknek. Majd hívlak, mondta, és elöntötte a vér az arcomat, mert
ugyanígy mondta akkor, mikor együtt jártunk. Puszi, mondtam és rekedt volt a
hangja, ahogy puszi-t mondott.
És ez így
ment pár hétig, vagy én hívtam vagy ő, voltak megbeszélt időpontjaink, mint
régen. Órákig tudtam volna hallgatni a hangját, de persze nem lehetett. Néha
este hívott, akkor rövidebben beszéltünk, volt, hogy délelőtt, a munkahelyéről.
Ha nem bírtam, én hívtam és ő visszahívott. Játszottunk, mint régen. Este rá
gondoltam, míg forró arccal öleltem a párnám. A karjára, ahogy ölelt régen és
kívántam, bár most is ölelne.
Mikor
szabadságra ment a családjával, tudtam, hogy nem hívhat, mocskosul szenvedtem.
Egy hét volt, maga az örökkévalóság. Aztán mikor újra jelentkezett és
megkérdezte, mikor találkozunk, kivert a víz. Éreztem, hogy valami történt,
valami megváltozott. A kapcsolatunk új minőségbe lépett. Találkozni akar velem,
nem elégszik meg a telefonos beszélgetésekkel, látni akar. Nem vagyok már
magányos.
Minden
megváltozott.
2. A Férj
A
kíváncsiság, hogy meddig mehet el vajon a dolog, eleinte ez munkált bennem.
Kicsit
kívülről nézte magam, szórakoztam egykori fiatal önmagamon, aki naiv volt és
becsületes.
Mert csak akkor dobtam ezt a lányt, mikor a későbbi feleségemet
megismertem.
Könnyedén
léptem ki a pár hónapos együtt járásból, de meghatott a lány ragaszkodása.
Hosszú betegség után akkor ment el az édesapja. Talán ez is volt az oka, hogy
még sokáig üldözött a szerelmével. Azt mondta, ő komolyan gondolta és hozzám
jönne. A baj csak az volt, hogy eszem ágában sem volt megkérni. Cserbenhagytam,
mondta, és mindenféle levelet küldözgetett, meg verseket és én komolyan
megijedtem, mikor azt írta, öngyilkos lesz, ha nem beszélünk újra. Elmaradtunk
egymástól, és sokáig nem is tudtam róla, fura emlék volt, de nem rosszízű.
Aztán rá két évre megnősültem.
A
házasságom, a boldogságom pajzsként védett minden csábítástól. A házasságunk
elején szótlan megegyezés tárgya volt közöttünk a hűség, mind a testi, mind a
lelki. Akkor én most már első este megcsaltam a feleségemet, mikor felhívtam a
régi szerelmemet, miután összeakadtunk ott a parkolóban. Szokatlan volt az
érzés, de egyben izgató is, különös íze volt az ölelésnek akkor este. A
feleségem azt hitte, ez is még a szülinapi felhajtás része, kis ajándék a nap
végén. Míg ott pihegett mellettem, kicsit aljasnak éreztem magam, de csak egy
egészen kicsit. Mert rögtön utána a lányra gondoltam, aki most már nővé érett,
nekem érett nővé, és ha a sors, vagy nevezzük aminek akarjuk, az utamba hozta,
akkor akar vele valamit.
Hogy
meddig megyek el, gondoltam majd tudni fogom. Az ártatlan telefonbeszélgetések
arra voltak jók, hogy lendítsék egyik napot a másik után. Sok munkám volt
akkoriban és magányosnak is éreztem magam. Körülöttem mindenki élte a
megszokott életét, míg én ingerült voltam és elégedetlen, de nem tudtam volna
megmondani, miért. Hiányérzetem volt és mikor vele beszéltem, azt éreztem, csak
egyetlen ember van a világon, aki megért engem, aki várja, hogy a hangomat
hallja, akinek fontos vagyok. Idegenné váltam a családomban, csak lődörögtem a
világban ingerülten, sértetten és hajszoltan.
Szabadságra
mentünk és azt gondoltam, kifújom magamból a dühömet, de nem igazán
sikerült.
Addigra drog lett nekem a hangja, a hívásai, a figyelme, ahogyan hallgatott, a
megértése,
ahogy kimondatlanul is egy hullámhosszon voltunk. Szóval az az egy hét
maga volt
a pokol és én el is követtem mindent, hogy másnak is pokollá tegyem.
Megszokott
sétáink a feleségemmel elmaradtak, ha túrázni indultunk messze előre
mentem,
ne kelljen néznem, amint csodálkozó szemmel figyeli, nem segítem le a
szikláról
vagy udvariatlanul elfordulok, ha kér valamit. Valami gond van, kérdezgette
szomorúan
és a tekintetemet kereste. Esténként sikerült megvigasztalnom és nem is
esett
nehezemre, mert a régi szerelmem arcát láttam magam előtt, az ő haját
cirógattam
és beleolvadtam, mint vaj a pirítósba.
Nyaralás
után, útban hazafelé valami semmiségen jól felhúztam magam, szinte
éreztem,
amint hagyom kiáradni a dühömet, mint a lávát, pusztítson el mindent
körülöttem.
Jól összevesztem a feleségemmel és szinte örömmel töltött el, amint este
sírva
alszik el mellettem. Kicsiny dühömet és sértettségemet dajkáltam még pár napig.
Aztán felhívtam
a szerelmemet. Találkozzunk. Látni akarom.
Minden
megváltozott.
3.A Feleség
Már a
szabadságunkon észrevettem. Figyelmetlen volt, érzéketlen, majdhogynem undok.
Kirándultunk, ő folyton előre sietett, kínlódva másztam le az ösvényeken, ő
kajánkodva figyelte, ahogy bukdácsolok. Kitette magának az ételt, rám sem
nézett. Nem értettem. Nem szóltam. De éreztem, teljesen elhidegült tőlem. Bár
ennek teljesen ellentmondott, ahogy esténként átölelt. Akkor megint
csodálkoztam, minden este szerelmeskedtünk és ettől kicsit megnyugodtam. Teljes
érzelmi hullámvasút volt ez a nyaralás, és mikor haza indultunk, még nem
tudtam, talán az utolsó volt.
Valami
hülyeségen szólalkoztunk össze hazafelé, illetve ő volt, aki szerintem
túlreagálta. Kiabált és ellentmondást nem tűrően dühöngött, én sírtam, otthon a
gyerekek csak néztek, mi ez a háború, így kipihenve, nyaralás után. Napokig
tartott a haragszomrád, aztán egyik délután, miután erős migrén kínozott
(ritkán fáj a fejem) felhívtam, vegyen nekem gyógyszert. Nem vette fel. Újra
hívtam. Úgy emlékszem vagy ötször hívtam, sikertelenül.
Aztán
visszahívott, mindjárt itthon van, de szívesen visszamegy nekem gyógyszerért.
Egészen ellágyultam. Kedves volt, falat kenyér, kicsit lapított. Belátta, hogy
nincs miért durcáskodni, gondoltam megenyhülten, hogy szeretem, elmúlik minden
baj felőlünk.
Másnap
leültem a géphez, és megláttam, üzenete érkezett. Eddig soha nem olvastuk
egymás üzeneteit, nem volt miért. Most megtettem. Nem sok üzenet volt,
mindössze egy. Pár hete írt neki a fiatalkori szerelme, hogy mennyire örül
annak, hogy összetalálkoztak, és még mindig boldog. Biztonság kedvéért újra itt
a száma. És puszi.
Ezt a nőt
ismertem, pár évvel alattam járt a középiskolában, a férjem mesélt arról,
milyen szerelmes volt belé, verseket írt hozzá szakítás után, nevettünk rajta
akkor. Még öngyilkossággal is fenyegette, mosolygott a férjem és láttam rajta,
ez elégtétellel töltötte el. Egy lány, aki olyan szerelemes, hogy meghalna
érte, mert otthagyta. Értem hagyta ott.
És most
itt van! Csak nyugi, intettem magam, de úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem,
menten meghalok. Ez az én férjem? Ez a mi életünk? Mi történik velünk? Nem
kellett hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, mi történt. Ezek összefutottak az
üzenet dátuma szerint hat hete. Sírtam, és próbáltam kitalálni, mit tegyek?
Hogyan derítsem ki, mi történt? Megkérdezem, volt az első reakcióm. Nem, előbb
kiderítem, mi történt és aztán borítok. Elhűltem magamon és utálkoztam, ez
vagyok én? Mi lett belőlem? Mit tett velem? Mikor haza jött és a szemébe
néztem, kicsit meghaltam. És miután megnéztem a telefonját, kiderült,
beszéltek. Nem is keveset. Már akkor este felhívta, a születésnapomon, mikor
összefutottak az áruház előtt. A férjem hívta. Egy világ omlott össze bennem.
Minden megváltozott.
Egyszer minden véget ér
1. 1.A Férj
Még a randi előtt is megpróbáltam,
isten látja lelkemet. Már felhívtam és megbeszéltük, hol és mikor. Már a
csontjaimban éreztem a bizsergést, a vágyat és az izgalmat. Nem volt
elképzelésem semmiről, csak hagyni fogom, hogy megtörténjenek a dolgok. Úgy
ahogy az kell. Felnőtt ember vagyok, még pár év és vége az aktív
férfiéletemnek. Sportolok, egészségesen élek. Hol van az leírva, hogy nekem egy
nő mellett kell megöregednem? Még jár nekem az izgalom, gondoltam, míg a
hajamat igazgattam a tükör előtt az irodámban. Átöltöztem, reggel
odacsempésztem a tiszta ruhát, csak nem fogok izzadtan randizni, kacsintott
vissza a srác a tükörből, aki egykor voltam. Te tényleg ezt akarod, kérdezte
bennem a férj, a gyerekeim apja és az unokám nagyapja. Igen, mondtam ki
hangosan, és becsaptam az irodám ajtaját.
A bicikli az külön jó volt, hogy
bringával mentem. Mint régen, mikor ezt a lányt kísérgettem. Fene tudja hogyan,
de visszapörgött az idő és csak én voltam és csak ő volt. Puszi, puszi és már a
nyakamba is borult. Rögtön láttam, hogy fodrásznál volt, fénylett az arca,
valahogy ő is visszafiatalodott. Másfél órát bolyongtunk a városban, lehetőleg
csendes kis utcákon. Sokat beszélgettünk, egyszer le is ültünk egy padra.
Kevesen jártak arra, feltettem a karom mögé a padra. Mint régen. Rám nézett.
Gyere fel egy kávéra, mondta és könnyedén megrázta haját, ami végigsimított a
karomon. Menjünk, mondtam és elcsuklott a hangom. A lehető legközelebb lakott a
munkahelyemhez. Pontosan a szomszéd utcában. Ami jó, mert közel van és baromira
rossz, mert itt mindenki ismer a környéken.
Tudtam, hogy a kisebbik gyereke még
otthon lakik. És az is megfordult a fejemben, hogy tényleg csak kávézni fogunk.
Én naiv. És úgy történt minden, mint egy szaros filmben. Ahogy becsukódott
mögöttünk az ajtó, egymásnak estünk. Először azt hittem, nem fog menni, mert
bűntudatom lesz. De nem így történt.
Csak az illatát éreztem, ahogy a hajába temetkeztem. Csak a remegő
testét a kezem alatt. Szinte felrobbantunk mindketten, mire az ágyig jutottunk.
Új volt és mégis ismerős. Erősnek és férfiasnak éreztem magam, ahogy utána
egymás verítékben úszó testét simogattuk. Eszembe se jutott a feleségem, ez az
igazság.
Vártam rád, suttogta fénylő szemmel
és rebbenve simított a keze. Egymásba zuhantunk újra. És újra.
Majdnem elaludtam a duruzsolásától,
míg szerelemtől csatakos haját simogattam. Hogy ő a bort szereti. És majd nekem
is át kell szoknom a sörről, mert ő borlovag. Majd meglátom, milyen jó fejek a
barátai a testépítő szalonból, ahová eljár edzeni. És bemutat a barátainak. meg
a gyerekeinek. És boldogan élünk majd. Kezdtem kijózanodni. A telefonomon láttam,
hogy a feleségem legalább hatszor hívott. És elköszöntem, de alig hagyott
elmenni. Csak csókoltuk egymást vég nélkül a csukott ajtó mögött. Igen,
suttogtam a szájába. Majd megint találkozunk. Talán jövő héten. Hívlak. Várom.
Most már nem veszítjük el egymást, ugye?
Csúnya migrénem van, hallottam a
feleségem fájdalmas hangját a vonal másik végéről, veszel nekem
fájdalomcsillapítót? Hogyne, feleltem illedelmesen, mindjárt otthon vagyok
drágám!
Fülemben muzsikált a vér. Szeretőm
van, ízlelgettem a szót és készültem a családom szemébe nézni.
Egyszer minden véget ér.
2. 2.A Szerető
Már a reggelinél olyan izgatott
voltam, hogy majdnem ráborítottam a gyerekre a teát. Szegényke, csak
csodálkozott, hogy most az egész hétvégét a nagyanyjánál töltheti, de én is lehetek
önző, nem igaz? A fodrászom soron kívül fogadott és az irodából még haza is
tudtam szaladni, hogy átöltözzek. Olyan volt minden, mint régen. Ahogy jött,
tolta a biciklijét, mintha újra kamaszok lennénk. Sokat sétáltunk, túl sokat.
Aztán mikor leültünk a padra és megölelt a pad támlájánál, éreztem, készen
állunk rá. Mind a ketten. Vártam, hogy ő
mondja ki, de férfiak olyan mulyák. Nekem ez a férfi kell. És felhívtam
kávézni.
Csak az ajtóig jutottunk el, olyan
volt az egész, mint a forgószél. A válásom óta nem voltam férfival. Míg
csókolt, azt hittem összerogyok, de megtartott, mi több, meg is támasztott.
Aztán már mire remegtek a lábaim, el is vergődtünk az ágyig. Szédületes volt.
Gyönyörű a teste és nem öregedett. Nincs pocakja, nem ereszkedett meg a feneke.
Úsztam benne. Elvesztem benne. A hajamat markolászta és orrával a nyakamba
szuszogott. Az első után sírni tudtam volna. Úgy vártam rád, suttogtam, míg a
kezem bejárta a testét. Aztán újra egymásba temetkeztünk. És megint. Hullámzott
minden. Le és fel. Le és fel. Aztán a
hajamat simogatta. Beszéltem neki magamról, hogy megismerjen, hogy elfogadjon,
hogy elfogadja a barátaimat és később a gyerekeimet. Mert akarom ezt a férfit.
Mert megérdemlem.
Ahogy sietve magára kapkodta a
ruháit, elöntött a féltékenység, mert arra gondoltam, most hozzá megy haza. Már
nem szereti a feleségét, azt mondta, megszürkült a házasságuk és már az ágy sem
működik közöttük. Szegénykém, mennyire ki lehetett éhezve. Mindent megadok
neki, mindent. Egyszer már elveszítettem, nem akarom újra! Más is elvált már.
Egyszer minden véget ér.
3. 3.A Feleség
Nem ismerem ezt az érzést. Kihűl kezem-lábam,
amint elnézem a férjem hideg, elutasító arcát. Nem zavar van rajta, nem gyűlölet.
Egyszerűen idegen. Sosem láttam ezt az arcot, ezt a férfit. Ez volna az, aki
könnyedén meghódított, a figyelmességével, a kedvességével és a szerelmével? Ez
volna az, aki hónapokon át kísérgetett esőben, hóban, kánikulában, kezének
ismerős melegével ölelt és mézédes volt a szája? Ez volna az, akit vágytól
remegve öleltem, és akinek odaadtam magam még az esküvőnk előtt? Három
szerelemből fogant gyermekkel ajándékoztam meg. Vele virrasztottunk a gyerekeink ágyánál és
vele örültünk a legszebb pillanatokban? Ő volt, akinek nem is olyan régen, az
ezüstlakodalmukon, sírástól elcsukló hangon köszöntem meg és ígértem továbbra
is életem legnagyobb ajándékát, a hűséget? Vele hajoltunk nemrég kis unokánk
ágya felé és gyönyörködtünk vonásai bájában?
Ki vagy te, próbáltam a tekintetét
keresni, míg ő zavartan elfordulva bizonygatta, nem történt semmi, csak
véletlenül összefutott egy régi ismerősével és beültek kávézni. És mit
jelentenek a telefonok és az üzenetek? Ekkor támadásba lendült és
megmagyarázta, milyen kimerítő egy ilyen nővel együtt élni, mint én. Megfojtom
a szellemi fölényemmel, elnyomom az állandó okoskodásommal. Ő is csak férfi.
Meg kell értsem.
És onnantól elkezdődött a
kanosszajárásom. Az önmarcangolás, a bűntudat és a hitetlenkedés. Mit csináltam
rosszul, tényleg ilyen vagyok? Mikor rontottam el? Mit tud többet az a másik?
Jelentéktelen és értéktelen vagyok, néztem magam utálkozva a tükörben és
ordítani tudtam volna. Visszakapom
valaha a hitemet? Semmi nem változott, próbál ölelni a férjem. Minden
megváltozott, gondolom és próbálom visszaölelni.
Egyszer minden véget ér.